Jeremy ma megszólalt az osztályban

 

 

Tökéletesen emlékszem az utolsó napomra, amikor még fizikailag életben voltam, de szellemileg már réges-rég valahol nagyon messze jártam. Eladtam az eszemet az ördögnek, a sátánnak vagy a franc se tudja kinek. Voltaképpen annak a mocskos világnak, amelyet szép szavakkal és jól megfogalmazott metaforákkal életnek neveznek. Odaadtam neki mindenem, hisz’ mindenki más ugyanezt tette, én pedig akárcsak egy birka, követtem őket. Ám csúnyán megfizettem érte. Azt hittem, ez is valamiféle alku, hogy magamért cserébe jó embereket ismerhetek meg és pozitív események várnak rám. Azonban csalódnom kellett. Az élet csúnyán átvert, és amikor ennek tudatára ébredtem, a legkönnyebb és legésszerűbb döntését hoztam meg.

 

1991. január 8-án 9:45 perckor az osztálytársaim és az angol tanárom előtt megszólaltam. Egy Magnum .357- essel fejbelőttem magam. Az a sok vér és sikítás, megdöbbent arcok... A tátva maradt szájakban több ezer légy is jól érezte volna magát. Egy lány ordítva rohant ki a teremből, mások reszketve és zokogva bámultak maguk elé vagy éppenséggel rám. Én a földön hevertem, körülöttem hatalmas vértócsa, amely egyre csak gyarapodott. A táblát is összevéreztem. Azt bizony ki kell majd cserélni… egyeseknek úgyis ez lesz a legnagyobb problémája. Mielőtt meghúztam a ravaszt, körbenéztem a teremben, figyeltem az osztálytársaimat, de néhányuk még csak fel sem pillantott a füzetéről. Hamarosan mindenki észrevesz. Gondoltam magamban.

 

- Tanárnő, ez az, amiért kimentem. – A művelet előtt gyorsan tájékoztattam a tanárt. Ahogyan előre megjósoltam, a nagy bummra felfigyeltek a többiek is. Talán még apám is hallotta a munkahelyén. Ugyan, dehogy, ő sosem hallott meg semmit. Az osztályt viszont kellőképpen sokkoltam. Ez volt életem legszebb napja, az utolsó.

 

Ezt követően azon vitatkozott mindenki, hogy vajon mi vezethetett idáig. Nos, talán, ha jobban figyeltek volna rám és több törődést kapok, akkor még mindig élnék. Bár abban már nem vagyok biztos, hogy jobb lenne. Mocskos egy világ volt akkor is, de most így jó néhány évvel később sem gondolom másképp.

 

Apám bőgött, anyám is, egyedül a nővéremet sajnáltam, neki sem jutott jobb sors. Pedig tudhatták volna, hogy mire készülök, de nem figyeltek rám. Hiábavaló volt a gyógyszer túladagolásom, akkor is mindössze bedugtak egy pszichiátriai intézetbe, amely csak még inkább elvette az életkedvem. Igaz, ha nem kerülök be oda, nem ismerhetem meg Michelle-t, azt a gyönyörű lányt, aki teljesen elvette az eszem. Tettemnek nem feltétlen ő volt a fő oka, de nagyban közrejátszott. Ezt tudattam is mindenkivel a búcsúlevelemben, amelyet Nancy-nek címeztem. Nancy az a lány volt, aki miatt túladagoltam magam. Szakított velem, természetes, hogy kiborultam ezután. A levélben azonban őt is tájékoztattam arról, hogy ne okolja magát a történtekért. Tudta, hogy családi illetve iskolai problémákkal küzdöttem. Amikor kiengedtek az intézetből el is mentem hozzá és közöltem vele, hogy hamarosan véget vetek az életemnek ezek miatt.

 

Öt éves voltam, amikor a szüleim elváltak, ezt követően anyámhoz kerültünk, neki szavazták meg a felügyeleti jogot. Apám hamar túltette magát, már abban az évben újranősült. Ez a házasság sem volt hosszú életű, négy év múlva el is vált – újra. Anyám 1984-ben ment hozzá egy másik fickóhoz.

 

A hetedik osztályt nem sikerült elsőre elvégeznem, hatalmas pofon volt, évet kellett ismételnem. A középiskolát még anyám mellett élve kezdtem el, de hét hónappal később apámhoz költöztem és átiratkoztam egy másik gimnáziumba. Eléggé visszahúzódó voltam, de ez nem ok arra, hogy kiközösítsenek, hogy ne számítsak semmit. Nem igazán beszéltem, nem tudtam barátkozni, ezért én lettem a fura gyerek.

 

A túladagolásomat követően az iskola állandóan figyelemmel kísérte minden egyes léptem. Közben apám is beújított egy barátnőt. Az emberek nem foglalkoztak velem, nem törődtek az érzéseimmel. Akárhogy igyekeztem, a tetteim soha nem feleltek meg senkinek. Feleslegesnek éreztem magam a világban.

 

1991. január 8-a után az egész állam, az egész ország, az egész világ a nevemet és a tettemet zengte. Még dalt is írtak rólam. Végre felfigyeltek rám.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

N.