A kilencvenes években…
Mélypont
Mozdulatlan üresség pihen ifjú mellkasomban,
Látni vélem a csendet, mely régóta nem tágít onnan.
Elmémet cikázó villámok szaggatják szét,
S hangtalan hangok irányítanak már rég.
Szürke homály nyugszik zajos világomban,
Izzó forrás ez, mely idegen hangra lobban.
Gondolatok, mint élő vulkán, kitörni készek,
Ám a pillanat hevében elszállnak... mert félek.
Reménytelen fénysugár tükröződik szememben,
Lassú vérem forrna, ám elmém engedetlen.
Visszalök a szürke, mozdulatlan ürességbe,
Villámokat vet rám, s kiáltva elhallgat végre.
N.
Bárcsak a hetvenes években születtem volna
Amerika baljára, a nyugati partra.
Álmaimban mindezt elképzelem
És kisvárosi kertes házban nevelkedem.
Szüleim egyetlen gyermekeként
Amerikai focit tanulgatnék,
Első gördeszkámnak megörülnék, majd
Egy hét múlva törött csonttal búslakodnék.
A kilencvenes években élném fénykorom.
Fülledt koncerteken beleesnék minden egyes
Édes hangú és hosszú hajú énekesbe,
Hogy pár hónap múlva összetörje gyönge szívem.
Kilencvennégyben a falat kaparva vagy a földön fetrengve
Egy sarokban szüntelen ontanám könnyem.
Keresném a választ az egyetlen kérdésre:
Hogy a nirvána hangjait valaha hallom még-e?
Az új évezred előtt röviddel
Egy újonnan izzó szerelem emelne fel,
Hinnék egy Tylerben örök hitetlenként,
Mégis beolvadnék az ismeretlen fogyasztók közé.
Ekkor álmomból riadtan felébredek,
A huszonegyedik századi Amerika nem vonz engem.
Megnyugodva hátradőlök az ágyon,
S kezdem előröl a nyugati parti álmom.
N.
Álmos, puha csend feküdt közöttünk,
Méla mosolyod az én számon pihent,
Ígéret reppent, mint cigarettafüst,
Hazug ajkadról szép s jó volt hinnem.
Halk zene oldódott fel bennünk,
Mozdulatlan tánclépések kergetőztek,
Meztelen vágyakkal vártalak védtelenül,
Széjjeltépett a mámoros révület.
A szemeidet lassan behunytad,
Pilláid felkavarták a levegőt.
Kérleltem, fohászkodtam - hiába.
Titkon nevetve elinalt az idő.
Tétován kinyújtottam kezemet,
A megtört fényben tapogatóztam,
Aranyfoltok táncoltak előttem,
Átfogott erős karjával a kudarc.
Mélyet lélegeztem magamba szívva
Mindazt, ami talán enyém lehet még.
Néztem lomhán összekulcsolt ujjainkat,
S bőrünkre rázuhant az árnyék.
D.
Nyár volt. Mégis ólmos köd szállt az éjszakára,
Csendesen bújt lelkem vékony, rongyos kabátjába,
Fekete illata átfogott védőn, ölelőn,
Leheletem kettévágta a didergő levegőt.
Nyár volt, mégis belepte a világot a hó,
Korán jött, nem kopogtatott. Nyitva volt az ajtó.
Lassú pelyhei borzongva pihentek arcomon,
A szél fülembe magányos altatódalt dúdolt.
Nyár volt, mégis sikoltozva szakadt le az ég,
Lépteim alatt csikorogva megcsúszott a jég,
Egy édes emlék karcolta meztelen bőrömet,
Rémisztő, vad táncba hív az elfajult képzelet.
Nyár volt. Fülledt, émelyítő vágy kúszott le a torkomon,
Ezer körmét vájta belém, s kacagva véresre sebzett.
Őrjöngve hasadt fel a bíborszínű égbolt,
Aztán túl hamar és túl későn elnémult minden.
Megrepedt a világ.
D.
Nyár volt
Ébredés
„Az irodalom a legeslegjobb, ami az emberiség tulajdona. A költészet az irodalom lelke, a legmagasabb rendű koncentrációja mindannak a nagyszerű dolognak, ami csak a világban és az emberben létezik. A lélek egyetlen tápláléka.”
Ljudmila Ulickaja
Nem a csendes, elfeledett múlt,
mely a rég megálmodott álmok
szárnyain örökre tovahull;
karcolás vagyok a bőrödön.
De nem egy újabb heg, mely felgyúl
olykor-olykor, hogy összetörjön,
s te fogaidat összekoccantva
gyűröd le a szűkölő fájdalmat
magadban, mely már alig él.
Izzó sebként égetem el azt,
ami megmaradt belőlünk még
tebenned.
Azt akarom, hogy semmi legyél,
némán üvöltő, sajgó üresség,
melyben elveszel te is velem.
Hiszen nem lehetsz már más nekem,
csak az életemen egy hegyes
karmolás, eleven, gyógyítatlan
forradás.
De nem lüktetsz bennem eléggé,
nem, nem úgy, ahogyan kellenél
ahhoz, hogy gyűlölni tudjalak.
Talán azért, mert sosem voltam
neked elég való, hogy megpróbálj
fájni.
D.
