Hideg

 

Szőke hajammal boldogan játszadozott az esti szél, mintha el sem tudna képzelni ingerlőbb foglalatosságot, minthogy fürtjeimmel újra és újra végigszántsa arcomat, arra várva, mikor seprem ki szememből, csak azért, hogy ismét elkaphassa. A korlátnál álltam, olyan erősen markoltam a vasrudakat, hogy egészen kifehéredtek az ujjaim. Néztem a tenger áthatolhatatlanságát, melyet az alkonyat vöröses ecsettel pingált ki. Szerettem a tengert, nem holmi romantikus okokból, nem voltam én sem költő, sem író, aki megénekelhette volna, miként csorognak a lemenő nap sugarai feneketlen mélységekbe, s érzékletesen lejegyezhette volna a habzó hullámok harcait, melyek mintha dühösek lettek volna minden földi lényre, kik megpróbálják meglovagolni otthonukat, a tengert. Egyszerű okból leltem örömömet a látóhatáron is túlterjedő vízben: szerettem miden olyat, amin nem lehetett uralkodni. Én is tenger szerettem volna lenni.

- Hűvös az esti szél – szólalt meg Zalán.

Észre sem vettem, hogy mellém telepedett. Nyurga alakját egy pillanat alatt felkaphatta volna egy kisebb szellő, ő azonban mégsem kapaszkodott, lábait megvetette a padlaton, kezeit hirtelen széttárta, majd összecsukta, s zsebeibe dugta. Sokszor kérdeztem, hogy miért teszi ezt, s ő ezt válaszolta: „Átölelem a világot.” Bár nem egészen értettem mire gondol, nem kérdezősködtem, ő pedig úgy viselkedett, mint aki ebbe az egyetlen mondatba belesűrítette volna az egész életének lényegét. Nem szerettem firtatni kacifántos gondolatait. Amennyire kevéssé voltam én költői lélek, ő olyannyira felmagasztosult szellem volt, általában nem értettem, mit miért tesz, de elfogadtam, s ámultam rajta. Szerettem őt is, mert olyan ember volt, akinek nincsenek törvényei. Az ő világában nem is volt szükséges rájuk, mert elmondása szerint minden annyira tökéletes, amennyire engedjük, hogy az legyen, éppen ezért nincs szükség korlátokra, mert éppen eléggé gátat vetünk mi saját magunknak. Sosem hívtam fel a figyelmét arra, hogy a társadalomnak mennyire szüksége van ezekre a hatóságok által megszabott keretre. Tudtam, hogy úgysem értené meg. Az ő makacs, emelkedett gondolataival nem lehetett párbajozni: úgy forgatta szavaimat, hogy mindig ő győzött.

- Szeretem a hideget – folytatta, mikor nem válaszoltam. Én összehúztam magamon a kis kendőt, mely alá könnyen bebújt a szél, s hűvös lehelete megcirógatta bőrömet. – Nem gondolod, hogy mennyi mindent elárul az emberről?

- Én csak azt gondolom, hogy hideg – feleltem egyszerűen, s tovább néztem a csendesen morajló tengert. Milyen békés! Újból elfogott a vágy, hogy eggyé váljak vele. Embernek lenni nem nehéz, csak tűrni kell. Tengernek lenni kihívás.

- Érzed, ahogyan végigkaristolja arcodat a hideg? Meztelenné válsz tőle, mert megsebez.

Kérdőn nézem rá. Rég feladtam, hogy magam próbáljam megfejteni ködös elmélkedéseit.

- A hideg a leghatalmasabb erő, amely valaha is született.

- Én mégiscsak tenger szeretnék lenni – bukott ki belőlem.

Zalán mosolyogva csóválta a fejét.

- Naiv vagy.

Lomhán megvontam a vállam. Legyen.

- Miért szeretnél tenger lenni?

- Mert erős – válaszoltam mindenféle bonyolult kertelés nélkül. Sosem tudtam úgy megcifrázni szavaimat, hogy hatni tudjak az emberekre.

- S te nem vagy az?

- A tenger képes lenne elnyelni engem. Nem, nem vagyok az.

- Igazad van – bólintott Zalán. – A tenger a legnagyszerűbb eszmék egyike, tudod-e? Megvan benne az egyenlőség és a jóság. Egyenlő, mert mindenkit egyaránt roppant össze, nem tesz kivételt gazdag és szegény, jó vagy rossz között. S feltétlenül jó, mert befogadja azokat, akik az életük elől menekülnek.

Én mindezt nem láttam, túlságosan is polgári voltam hozzá. De el tudtam fogadni minden szót, s éreztem, hogy igazat beszél.

- Ám, mégiscsak a hideg az úr – jelentette ki határozottan.

Mikor látta, hogy nem kérdezem, tovább elmélkedett. Inkább pusztán önmagának, mint nekem. Ő is tisztában volt azzal, hogy nem egy anyagból gyúrtak minket.

- A hideg levetkőzteti az embereket, hiába húzzák összébb ruhájukat, hogy melegedjenek. Nincs ellenszer. Tudod, sokáig gondolkodtam azon, hogy megtaláljam a legfőbb hatalmat. Úgy érzem, hogy talán a hideg lehet az.

- A hideg nem jó hatalom. Különben is, ott a tűz, ami legyőzi. Ez egyszer nem jól okoskodsz – szóltam felbátorodva.

Zalán mindent tudóan elmosolyodott. Tekintetétől megremegett a testem.  Féltem tőle. Miért is ellenkeztem?

- Úgy? Szeretsz te engem?

- Hát persze, hogy szeretlek.

Nem értettem miért kérdezi. Zavarodottan feleltem.

- Nos, ez pedig elég baj – hangja ostorként csattant a mozdulatlanná dermedt levegőben. – Te is tudod, hogy én nem szerethetlek. Sosem leszünk egyek, nagyon mások vagyunk. Te élsz, én álmodom. Te ember vagy, én azt sem tudom, mivé váltam. Te mindent egyszerűen látsz, én a dolgok mögé ások, megfejtem a láthatatlan titkot, lekaparom a látszatot a valóságról. Te biztos vagy a dolgodban, én a kételyek mocsarában úszom, s folyton visszaránt valami. Te élsz, én a múltba vagy a jövőbe révedek. Összeférhet-e két ilyen lélek?

Minden egyes szava pofonként csattant az arcomon. A könnyeim hideg pengeként vésték bőrömbe a fájdalom sebeit. Igaza volt, mint mindig. Nem lehetett vele ellenkezni.

- Én hogyan is szerethetnélek? – kérdezte elmélázva.

- Nem tudom – rebegtem alig hallhatóan, majd elfordultam. Nem akartam, hogy többet mondjon. Nem akartam semmit hallatni, szerettem volna beleugrani a vízbe és átváltozni tengerré, hogy magammal ragadhassam. Miért most tört ki belőle? Miért ma? Miért ilyen hirtelen?

- Egyet se félj, biztosan lesz olyan, aki szeret téged azért, ami vagy. Én megpróbáltalak kiszínezni, kissé érdekesebbé tenné, de nem sikerült. Sajnálom. Igazán kedves voltál nekem.

Nem hallgathattam tovább. Elindultam a kabin felé, de ő erős kézzel visszarántott. Hát nem alázott már meg eléggé? Nem fejtette ki pontosan, milyen egyszerű, milyen értéktelen lélek vagyok?

- Szeretsz- e még engem? – érdeklődött mosolyogva, mintha csak a napi időjárásról beszélgetnénk. Gyűlöltem, amiért ilyen közönyössé és boldoggá teszi, hogy eldobott magától.

- Nem szeretlek –feleltem dacosan.

- Igazad volt – szólt megadóan. – A tűz győzött.

Értetlenkedve néztem rá. De nem is akartam, hogy megmagyarázza. Csupán arra vágytam, hogy végre eresszen el, ám kezei bilincsként kulcsolódtak vékony csuklómra.

- Mondj nekem igazat! Szeretsz – e még?

- Az ördögbe is, szeretlek! – szakadt ki belőlem oly fájdalmasan, mintha a lelkemet tépték volna ki.

- A hidegség lassú fegyver – állapította meg. – A tüzet nem lehet csak úgy kiirtani. Te győztél, szerelmem.

Utolsó szavaira megreszketett a lábam. Miről beszél? Mit akar? Mit csinál? Ezernyi kérdés tódult a fejembe, s úgy éreztem, menten felrobban, mert nem fér bele több gondolat.

Zalán egyetlen lépéssel áthidalta a köztünk lévő távolságot és szorosan magához ölelt.

- Érzed, milyen hideg van itt? – kérdezte kíváncsian. Nekem egy életre elegem volt az ő fene hidegségéből. – Összebújhatunk. Lám, a hidegség szüli a meleget. Mégiscsak jó dolog. Balga voltam, amiért pusztítani akartam vele.

Végképp nem értettem semmit, csak azt éreztem, hogy ismét dorombolni kezd a szívem.

- Mindig meglep, hogy milyen okos vagy – szólt megint, majd belecsókolt a hajamba. – Sokkal bölcsebb vagy, mint én. Ugyanakkor meglepően butácska. Hiszen mi olyan különbözőek vagyunk. Hogyan is hihetted, hogy nem szeretlek?

D.