Dilemma
Friss rezes illat járta át a szoba minden egyes szegletét. A bíborvörös vér egyre inkább kezdett beszivárogni az elhasznált hajópadló rései közé. A pisztoly vége még füstölgött a használattól. A helyiség romokban hevert, mintha egy diáksereg két napos bulit tartott volna ott. Papírok, jegyzetek a földön hevertek, vérben ázva. Vége volt mindennek.
----------------------------------
- Máris mész?
- Muszáj, kilenctől órám lesz – hazudta a negyvenhárom éves egyetemi tanár a huszonkét éves diákjának, miközben lassú és keserves mozdulatokkal öltözködött.
A reggeli csípős hideg égette a férfi arcát az albérlet erkélyén állva. Szokásos napindító kávéját szürcsölgette és közben gyenge cigarettáját szívta. A város még az éjszakai köd maradványait igyekezett levetni magáról. Úgy tűnt, csak nehezen tud megszabadulni tőle. Talán egész napra ott marad, hogy méltóságteljesen pöffeszkedhessen az emberek feje fölött, egyetlen napsugarat sem átengedve.
Dr. Szebe Andor, az Újkori Magyar Történelem Tanszékének egyetemi docense csak meredten bámult bele a szürke fátyolba. Ujjai között a cigi észrevétlenül parázslott el. Rágyújtott volna még egyre, de imént az utolsó szálat dobta le a hatodik emeletről. Kanalával a csészében lévő kávézaccot kapargatta, de abba hagyta, mihelyst édesen égető forró ajkak sorozatát érezte a nyakán. A lány felé fordult, aki csillogó szemekkel nézett rá. Megcirógatta hosszú barna haját, majd finoman szájon csókolta. A férfi gyakran elmélázott azon, hogy érzései vajon teljes mértékben tiszták-e, hiszen ilyen idős korban a kapuzárási pánik meglehetősen gyakori. Azonban, amikor a lány szemeibe nézett, minden kételye eltűnt. Tudta, hogy szereti; jobban, mint kellene. Ezért is hozta meg élete egyik legfontosabb döntését.
Percekig tartó ölelkezés és enyelgés után nagy nehezen sikerült elszabadulnia a lánytól, aki szerelmes tekintetével követte végig a férfi távozását. Aznap nem is volt kilenctől órája. Valami egészen más miatt kellett sietnie. Az első megállója egy kisebb élelmiszerboltba vezetett, ahol vett egy újabb doboz sárga Philip Morrist. A helyiségből kilépve rögtön rá is gyújtott. A cigaretta füstje keveredett a kora reggeli dermesztő köddel. Egy ideig bámulta a különös keveredést, szinte teljesen belefeledkezett. Olyannyira, hogy véletlenül nekiment az egyik járókelőnek. Nem győzött mentegetőzni, majd meglepődve konstatálta, hogy cigije újfent elégett, holott mindössze kettőt szívott bele. Gondolatai valahol nagyon messze járhattak. Az utcán lévő zajok körülvették őt, ám semmit sem hallott belőlük.
Végre hazaért. Ez már az igazi otthona volt, ahol feleségével és két gyermekével lakott. Gondosan bezárta maga mögött a bejárati ajtót. A frissen festett falak szaga azonnal megcsapta az orrát, amitől nyomban megfájdult a feje. A neje már régóta nyaggatta azzal, hogy egy kisebb felújítás ráférne a házukra, Andor pedig ennek hamarjában eleget is tett. Úgy érezte, ennyivel tartozik. Kulcscsomóját ledobta az ajtó melletti szekrényre, amelynek zaja fájdalmasan hasított bele a házban uralkodó temetői csöndbe. A férfi keserves léptekkel baktatott fel az emeletre a nyikorgó lépcsőkön. Odafent a dolgozószobájába vette az irányt. Az ajtón benyitva, jó néhány másodpercig csak egy helyben állt, mozdulatlanul a nagy semmiben.
Válj el tőle! Suttogta egy hang a fejében. Tudom, hogy már nem szereted őt. Én kellek neked. Válj el! Fiatal diákjának szavai zúgtak a fülében. Erősen beletúrt a hajába és levegővételei egyre szaporábbak lettek. Szinte csoszogva haladt egyre beljebb a szobában, miközben az izzadságcseppek végigcsorogtak az arcán. Izzadt, pedig nem is volt hőség. A köd még mindig befolyásolta a hőmérsékletet.
Válj el! Hangzott fel újra a női hang s ezúttal már kép is társult hozzá. Diákja ott állt előtte, az íróasztala túloldalán és mosolyogva kérlelte őt. Válj el!
- Hagyj békén. – suttogta a férfi tekintetét lesütve. De Szívem, mi összetartozunk.
- Azt mondtam, hagyj békén! – üvöltözött s közben mindent levert az asztaláról. A könyvek, füzetek, a monitor mind-mind a lány irányába repültek. Andor fejét felemelve, megnyugodva konstatálta, hogy fiatal szerelme eltűnt. Ezt követően a földön heverő tárgyakra pillantott, ahol meglátta a családi fotót darabokra törve. Ez volt a végső a csapás. Minden összeomlott körülötte. Érezte a falon áttörő köd karjait, amely körülfonta nyakát és nem hagyta őt levegőhöz jutni. Teljes kábulat járta át az egész mindenségét. Elméjét elnémították az ordítozó hangok.
Könnyeiben fuldokolva, egy határozott mozdulattal kirántotta az asztal fiókját. Remegő kézzel vette ki onnan a nyugodtan pihenő pisztolyt. Erősen markolta, majd a halántékához szegezte. Szemeit oly’ erővel szorította össze, hogy szemgolyói embertelenül lüktetni kezdtek. Arcára kiült a fájdalom, a kétségbeesés és a bizonytalanság. Pedig már napok óta erre készült, gondosan megtervezte. Akkor hát meg is kell tennie. Válj el! Összetartozunk! Csak te meg én. Válj el! A hangok újra felerősödtek. Szemeit kinyitva ismét maga előtt látta a lányt, ahogyan a ködben belesimít hosszú, barna hajába. Andorom, mit szeretnél vacsorára? A gyerekek már éhesek. Ekkor előtűnt a füst fergetegből felesége és a gyerekei is. Apa, mikor viszel el horgászni? A férfi őrült zokogásban tört ki. Válj el! Apa, mikor megyünk? Összetartozunk! Mit szeretnél enni? Apa, gyere egy kicsit! Válj el! Az alakok egyre inkább közeledtek Andor felé. Nem bírta tovább, felordított, meghúzta a ravaszt és a földre zuhant.
N.
