A múlt kódja

 

Telefoncsörgés zavarta meg legszebb álmaimat az éjszaka közepén. A fél napja kivett hotel szobámban, az óriási ágyon feküdve, reflexszerűen nyúltam a telefonomért és teljes kábultságban nyomtam meg rajta egy gombot, hogy abba maradjon a hatalmas lárma. Azonban ez nem történt meg. Álmos szemeimet megdörzsöltem az öklömmel, majd rájöttem, hogy valójában a szobában lévő telefon csörög még mindig. Egy hangos és fájdalmas sóhajtás közben érte nyúltam a kagylóért és felvettem a telefont, amivel a szörnyű ricsaj is megszűnt végre.

- Halló?

- Jó estét! Thomas Wrighttal beszélek? – Egy igazán kellemes férfihang csendült fel a vonal túlsó végén.

- Igen, miben segíthetek ilyen késői órában? – Némi gúnyt vittem a hangnemembe.

- Elnézést a zavarásért, de egy rendkívül fontos ügy miatt kerestem fel. Kérem, öltözzön fel és jöjjön a hotel bejárata elé. Itt fogom várni, de mindenképp siessen! – Tátott szájjal meredtem magam elé, majd hirtelen észbe kaptam.

- Bocsánat, de kivel beszélek?

- A nevem Alex Caldwell, de a többit elmondom, mihelyst négyszemközt beszélhetünk. – Tiltakozni akartam, amikor újfent megszólalt – A családjáról van szó. – A család szóra azonnal felkaptam a fejem és habozás nélkül belementem a találkozásba.

Miután letettem a telefont, sietve kapkodtam magamra a másnapra előkészített ruhámat. Az ablakon kinézve egy gyors pillantást vettem a hotel elé, ahol senki sem állt, pedig ez a bizonyos Alex azt ígérte, hogy ott fog várni engem. A kivilágított Róma rendkívül gyönyörűnek bizonyult onnan fentről, talán néhány másodpercre el is vesztem benne. Azonban tudtam, hogy erre nincs időm, ezért az irataimat és a telefonomat a zsebembe csúsztattam, majd ezek után gondosan bezártam a szobaajtaját és elindultam lefelé. A földszinten a recepciós hölgy igazán furcsán nézett rám, amikor meglátott, bár ezen nem is csodálkozom. Valószínűleg nem túl sok vendég hagyja el a hotelt ilyen késői – vagy inkább már korai – órában. 

Az ajtón kilépve, izgatottan néztem körül, de csak néhány kóbor taxit láttam az utakon. Egy kissé előrébb merészkedtem, hogy az utca másik oldalát is jobban szemügyre tudjam venni, ám senkit sem láttam. Már kezdtem feladni, meg akartam fordulni, de ekkor a hátamon egy kisebb ponton nyomást éreztem.

- Mindenkinek jobb lesz, ha azt teszi, amit én mondok – suttogta a hátam mögött álló személy. Ismerős volt a hangja. Csak néhány másodpercre volt szükségem, hogy rájöjjek, ez az a férfi, akivel nemrég telefonon beszéltem. Azt azonban nem értettem, hogy vajon miért szegez rám fegyvert. Azért jöttem Rómába, hogy eltöltsek egy hosszú hétvégét egyedül és végre kipihenjem magam. Csupán édesanyámnak szóltam arról, hogy elutazom pár napra, csakis ő tudta, hogy hol vagyok. Ekkor eszembe jutott, hogy Caldwell azt mondta, a családomról van szó. Teljesen ledermedtem, nem volt elég az, hogy egy fegyvert nyomnak a hátamhoz, emellé még baljós gondolatok is megfordulnak a fejemben.

- Nem értem, mi folyik itt. Miért van szükség fegyverre? – kérdeztem meglepődötten. A férfi arcát még mindig nem láttam, nem volt merszem megfordulni, talán az életembe került volna.

- Itt csak nekem van jogom kérdezni. – Abban a pillanatban egy igen drágának tűnő, fekete autó parkolt mellénk. Caldwell a pisztolyával bökdösött engem, ezzel irányítva az autóhoz, majd kinyitotta a hátsó ajtót és mindketten beszálltunk. A sofőrnek olaszul mondott valamit, amiből egy szót sem értettem, de néhány pillanat múlva elindultunk. Nem mertem megszólalni, féltem bármit is kérdezni, pedig milliónyi kérdés zúdította el az agyamat.

Egy közel fél órás autóút után a római Fiumicino repülőtérre érkeztünk meg, oda, ahol mindössze tizenkét órával ezelőtt landoltam. A szívem összeszorult, tudtam, hogy bajban vagyok. A kocsiból kiráncigáltak engem és egyenesen egy magánrepülőgéphez vezettek. A gép oldalára a brit zászló volt felfestve, így feltételezni mertem, hogy Angliába tartunk. Gyermekkorom óta nem jártam a szigetországban. Édesapám élt ott, de a kapcsolatunk megromlott és édesanyám a későbbiekben nem engedte, hogy találkozzam vele, vagy hogy egyáltalán felkeressem őt.

A repülőn ülve megkötözött kézzel és lábbal még mindig azon törtem a fejem, hogy vajon mit keresek én ott. Csak egy egyszerű philadelphiai ügyvéd vagyok, alig múltam harminc éves. Azt terveztem, hogy a legszebb magányos napjaimat fogom eltölteni Rómában. Mi olyat tudhatok vagy tehetek, amire ezeknek az embereknek szükségük van? Egy újabb megválaszolatlan kérdés merült fel bennem. A velem szemben ülő Caldwell fekete öltönyt viselt, akárcsak én, és rezzenéstelen arckifejezése még ijesztőbbnek tűnt, mint az a revolver, amit nemrég szegezett rám. Néhány perc múlva egy szintén öltönyös férfi jelent meg mellettünk, aki szó nélkül mindössze egy papírt adott át Caldwellnek, majd azonnal távozott is. Alex Caldwell elégedetten bólogatott, majd ördögi mosollyal pillantott fel rám.

- Most biztosan azon tűnődik, hogy vajon mit keres egy Londonba tartó repülőgépen megkötözve. – Hangja nyugodt volt és magabiztos, ami engem még inkább megrémített. Nem válaszoltam semmit, inkább csak vártam tovább, hogy mégis mit akar kihozni ebből az egészből. – Szereti a rejtvényeket?

- Egyszer első lettem egy rejtvényfejtő versenyen. Tíz éves voltam. – Éreztem, hogy remeg a hangom és közben szidtam magam, hogy hogyan voltam képes ilyen sületlenséget mondani.

- Remélem, ez a képessége ezúttal sem hagyja magát cserben, különben – a pisztolyára nézett, amely a mellette lévő ülésen hevert.

- Még mindig nem értem, hogy mit keresek itt. – Nem akartam értetlennek tűnni, mert tudtam, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármi elhagyja a számat.

- Nézze ezt meg – átnyújtotta nekem a papírt, amit már egy pár perce szorongatott. A kis fecnin öt darab betű volt: BDJNT. – Ez egy londoni bankszámla kódja.

- A kódok nem számokból állnak? – kérdeztem meglepődve.

- De, azokból és itt kerül maga a képbe.

- Szerintem, ön összetéveszt engem valakivel, nem én vagyok az az ember, akit keresnek – teljes magabiztossággal mondtam.

- Thomas Wright. Sikeres ügyvéd, a philadelphiai Pine utca 210-ben él az édesanyjával együtt, közvetlen a Szent Péter templom mellett. A szülei még akkor elváltak, amikor csak tíz éves volt, de az édesanyja megtiltotta, hogy bármilyen módon is kapcsolatba lépjen az apjával, aki a legkülönfélébb könyveket vette meg magának, amik tele voltak rejtélyekkel, akár csak ez a bankszámlakód. A kicsi Tom mindig is rajongott az efféle olvasmányokért és alig várta, hogy egyszer egy megoldani kívánó rejtélybe ütközzön. – Ledermedtem. Elképzelni sem tudtam, hogy vajon, honnan tudhat ennyi mindent rólam. – Ön a megfelelő személy, hiábavaló a tiltakozása.

- Sajnálom, de akkor sem tudok segíteni. – Kétségbeestem. Meg kellett fejtenem egy olyat, amiről fogalmam sem volt.

- Várja ki a végét.

Caldwell igyekezett barátságosabb lenni és elmagyarázta, hogy miért is van szüksége erre a kódra. A széf, amelyet a megfejteni kívánt betűk nyitottak, London egyik leghíresebb bankjában volt található. Teljes háttértörténetet nem kaptam, csak annyit árult el, hogy rengeteg pénzről van szó, és hogy nem neki van szüksége erre a pénzre, hanem a megbízójának. 

- Minden egyes betű egy-egy számmal egyenlő, és ezeknek a számoknak az összege kereken ötven – magyarázta Caldwell – Önnek csak annyi a feladata, hogy segítsen nekünk ezeket a betűket számmá alakítani.

- És ha nem sikerül?

- Akkor elbúcsúzhat az édesanyjától. – Egy újabb ördögi mosolyt engedett meg magának. – Már csak fél óra és Londonba érünk, jobb lesz, ha máris hozzákezd. – Legszívesebben üvöltöttem volna, a tehetetlenségem már szinte fájdalmat okozott a számomra. Tudtam, hogy tennem kell valamit. Tizenéves koromban valóban jó voltam a kódfejtésekben és elég sokféle lehetőséggel találkoztam.

- Szükségem lenne egy papírra és egy tollra. – Caldwell csettintett a tőlünk nem messze álló férfinek, aki azonnal hozott nekem mindent, amit kértem. – Megkötözött kézzel nem igazán megy az írás. Esetleg megoldható lenne, hogy – be sem kellett fejeznem a mondatom, a csuklómról máris lekerült a kötés. Először felírtam a betűket: BDJNT. Erősen koncentráltam és törtem a fejem. Arra gondoltam, hogy a betűk alakjai esetleg egy-egy számhoz lehetnek hasonlóak, de amikor már megpróbáltam párosítani őket, rájöttem, hogy ez sem jó megoldás. Remegett a kezemben a toll, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Akárhogy igyekeztem, mire Londonba értünk, még mindig ugyanott tartottam, mint amikor először láttam a betűket.

- Sikerült megfejtenie? – kérdezte Caldwell, miközben a gép befordult egy hangárba.

- Valójában – Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat.

- Nagyszerű! Akkor mehetünk is. – A bokámról is levették a kötést, majd Caldwell erősen a karomba markolt, és így vezetett engem egy újabb méregdrága autóhoz. Még mindig nem mertem egy szót sem szólni, hiszen láttam a zsebében kidudorodó fegyvert. Tudtam, hogy ki kell használnom minden egyes pillanatot, különben az édesanyám halála az én lelkemen szárad. Egy fél órás autózás után, megérkeztünk egy londoni bankhoz, aminek a falán az állt, hogy Barclays. Caldwell nem hazudott, valóban ez volt London leghíresebb és legbiztonságosabb bankja. Az épületben senkinek sem tűnt fel, hogy esetleg én egy elrabolt szerencsétlen vagyok, aki arra vár, hogy végre valaki megmentse, ha már saját magát nem tudja. A recepción nagy mosollyal fogadtak bennünket, majd egy másik terembe vezettek át, ahol néhány pillanat múlva magunkra is hagytak. Caldwell kezében egy kártya volt, amelyet a vele szemben lévő monitor egyik nyílásába helyezett. A sötét kép azonnal kivilágosodott és kérte azt a bizonyos nyolc számjegyű kódot.

- Nos, Mr. Wright, magán a sor. – Miután kimondta a nevem, vettem egy mély levegőt és igyekeztem nem megtörni teljesen.

- Sajnálom, de még mindig nem tudom – megráztam a fejem és közben letettem a papírt a mellettem lévő asztalra. Caldwell a telefonjáért nyúlt és közben motyogott valamit. Tudtam, hogy el fogom veszíteni mindenem, hiszen már csak az anyám volt az utolsó közeli rokonom. Újra rápillantottam a papírra és erősen koncentráltam, hátha mégis valami megoldás eszembe jut. Ismét izzadni kezdtem és a testem minden egyes porcikája remegett.

- Rendben Mr. Wright, máris hívom az emberemet, aki gondoskodik az édesanyjáról.

- Várjon! – A szemem előtt csak a számok és a betűk összefüggéseit láttam. A papírért nyúltam és azonnal írni kezdtem. – Azt hiszem, rájöttem.

- Tessék? – Caldwell mellém sétált és érdeklődve nézte, hogy mit írok.

- A betűk abc szerinti sorrendben vannak, ha igaz a feltételezésem, akkor ez megkönnyíti a dolgomat. – Felírtam az abc betűit A-tól Z-ig, majd megszámoztam őket. – A B a második betű, így ő a kettes számot kapja. A D a negyedik, a J a tízedik, az N a tizennegyedik, a T pedig a huszadik. Így kapok egy számsorozatot, méghozzá ezt: 2-4-10-14-20 – mutattam Caldwellnek, aki meglepődötten nézte a papírt. – A számok összege ötven, pont annyi, amennyinek lenni kell – folytattam tovább – Bár ez így csak öt számot jelöl, de ha nem betűnként vesszük őket, hanem egybe írjuk, kötőjel nélkül, akkor nyolc darab számjegyet kapunk. Pont annyit, amennyit a széf kódként kér. – Alig akartam elhinni, hogy az utolsó pillanatban mégiscsak sikerült megfejtenem. Ledobtam a tollat, majd a monitorhoz sétáltam. A papír a kezemben volt és miközben beütöttem a számokat, abban reménykedtem, hogy a feltételezésem nem vall kudarcot. A nyolc darab szám rám vigyorgott a képernyőről, majd bátortalanul rányomtam az „OK” gombra. A „korrekt” szó világoszölden villogott és közben kinyílt előttem az egyik széf ajtaja. Végre megnyugodhattam és hála az égnek véget érhetett ez az egész rémálom.

- Gyerünk, menjen oda! – Caldwell még azonban nem hagyott békén, nekem kellett megnéznem, mi van a széfben. Természetesen rengeteg pénz volt található benne.

- Most már hazamehetek? – Teljes mértékben ki voltam merülve és alig vártam, hogy visszatérjek Rómába, a maradék szabadságomra. 

- Még valamit el kell mondanom. – Caldwell már nem volt annyira magabiztos, mint eddig és ráadásul úgy tűnt, mint akit a pénz sem érdekel. – Ami a széfben van, az mind az öné.

- Tessék? – kérdeztem meglepődve – Ezt hogy érti?

- A megbízom ötlete volt ez a kis játék. Ő nagyon jól ismerte önt, és tudta, hogyha személyesen akarná átadni a pénzt, akkor semmiképp sem fogadná el. Ezért találta ki ezt a rejtvényt. – Próbáltam rájönni arra, hogy ki is lehet ez a személy, de még csak tippem sem volt.

- Ki az ön megbízója?

- Tim Wright, az édesapja. – Szinte megbénultam az apám neve hallatán.

- Én ezt nem értem.

- Sajnálom Mr. Wright, de az édesapja néhány napja elhunyt. Az volt a kérése, hogy ezt a játékot vigyem végig, mert minden vagyonát az egyetlen fiára szerette volna hagyni. – Eleinte csak némán álltam és meredtem magam elé, aztán értelmetlen kérdéseket tettem fel. Nem tudtam, mit kezdeni a helyzettel. Bár apámnak igaza volt, ha ő kér meg arra, hogy látogassam meg, mert pénzt akar adni, akkor biztosan nemet mondtam volna. Ez a rejtvényes játék pedig teljes mértékben rávallott.

Miután egy kicsit lenyugodtam, megkértem Caldwellt, hogy kísérjen el engem az édesapám sírjához. Végső búcsút akartam tőle venni, ennyit mindenképp megérdemelt. Életem egyik legrosszabb és legjobb élménye volt az a hét órahossza. Úgy éreztem magam, mint aki már legalább három napja nem aludt, ezért már kora délután elhagytam Londont. Egy két és fél órás repülés után visszatértem Rómába immáron dúsgazdag emberként.

N.